A szkeptikusok szerint Marco Polo mindössze a Fekete-tengeren, Konstantinápolyban és Perzsiában tett utazásai során, illetve kereskedőktől és mára elveszett perzsa írásokból szerezte be információit Kínáról. A Marco Polo was in China: New Evidence from Currencies, Salts and Revenues (Marco Polo járt Kínában: új bizonyítékok a pénzhasználat, a só és az állami bevételek alapján) című könyvében, a Tübingeni Egyetem kínai nyelv szakértőjeként dolgozó Hans Ulrich Vogel, összeveti az utazó leírásait a releváns kínai, japán, olasz, francia, német és spanyol forrásanyagokkal – olvasható az alphagalileo.org honlapon.

A velencei utazó kínai kalandját illető első kétségek a 18. század közepén merültek fel. A szkeptikusok hiányolták a nagy falról szóló beszámolókat. Azóta bebizonyosodott, hogy a ma látható falszakaszok az 1368 és 1644 között uralkodott Ming-dinasztia idején épültek, és a régebbi, földből készült erődítményrendszer jóval korábban tönkrement, elveszítve a Mongol Birodalom (1206–1368) idején játszott védelmi szerepét.

Egy másik népszerű ellenérv, hogy egyetlen kínai dokumentum sem tesz említést az utazóról, illetve apjáról, és nagybátyjáról. Ez a kifogás azonban jócskán felülértékeli a korabeli dokumentáció gyakoriságát, és a kínai történetírók szándékait. (Az 1271 és 1368 közötti Jüan-dinasztia (Yuan) udvarába látogató híres pápai küldöttről, Giovanni de Marignolliról és 32 fős kíséretéről, de még a pápáról sem tesz említést egyetlen kínai forrás sem).

Vogel szerint korábban egyetlen nyugati, arab, vagy perzsa utazó sem szolgált olyan pontos és „exkluzív” adatokkal a mongol uralom alatt álló kínai területek pénzforgalmáról mint Marco Polo. Az utazó precízen leírta, hogy miként készítettek az eperfa kérgéből papírt, majd abból pénzt. Nem csupán a bankjegyek formáját és méretét, de a pecsétek használatát és a címleteket is ecsetelte. Beszámolt az állam arany-, ezüst, igazgyöngy-, és drágakő monopóliumáról, amely a papírpénzre való átállást sürgette; a pénzhamisítók büntetéséről, az elhasznált bankók beváltási díjáról és a bankjegyek magán-, valamint hivatali ügyletekben való elterjedtségéről.

Kortársai közül ő volt az egyetlen, aki rámutatott, hogy a papírpénzt korántsem egész Kínában, hanem elsősorban az északi területeken és a Jangce mentén használták, míg a délkeleti Fucsien (Fujian) és a délnyugati Jünnan (Yunnan) tartományokban kagylópénzt, sót, aranyat és ezüstöt használtak fő fizetőeszközként. Ezt az információt kínai források és régészeti bizonyítékok is megerősítik. Ezen dokumentumok többségét pedig csak jóval Marco Polo kora után gyűjtötték egybe, vagy fordították le, így a felfedező nem tájékozódhatott belőlük, kínaiul pedig nem tudott.

A sógyártással kapcsolatos leírása szintén pontos és egyedi. Sorra veszi az általa ismert legfontosabb központokat: Csanglu (Changlu), Liangcsö (Liangzhe) és Jünnan. A sógyártási módszerekről adott leírása pedig egybecseng a Jüan-korszakból származó kínai forrásokkal. Vogel szerint mindezek alátámasztják, hogy Marco Polo valóban szolgált Kubiláj kán (1215-1294) udvarában, és a kínai források szerint nem ő volt az egyetlen fiatalember, akit a kán a szárnyai alá vett.

Marco Polo apjával és nagybátyjával 1271-ben indult keletre. 1275 és 1292 között magas állami hivatalokat viselt Kubiláj kán (Kublaj kánként is ismert) udvarában, végül 1295-ben tért vissza szülővárosába. 1298-ban a genovaiak fogságába esett, és az itt töltött egy év alatt rabtársának, a pisai Rustichellónak mondta tollba kalandjait. A világ leírása, avagy Marco Polo utazásai címet viselő könyv nemsokára óriási népszerűségre tett szert. A nagyközönség azonban nem vette komolyan Polo emlékiratait, és a könyvet hamarosan az Il Milioneként (Az egymillió) emlegették, utalva a feltételezett hazugságok számára.

MTI / mno